Épp, amikor a zsongás már-már a hajamnál fogva rángat kenetteljes őrületbe, jön egy megtisztult pillanat. Az a pillanatnyi hihetetlen elemelkedés a földtől és bűvölés meg bájolás az elemekkel kellett hogy felszabadultabban érjek földet, mint amennyire már régóta nem. Koppanó cipők zaja gyullad odakint amint egy illanó nap fényeire felelettel megérkezik a közvilágítás csinnadrattája, ünnepi mélybe borítva a várost.
Két keréken kerepelve huhog fülembe esti mantrát a szél, vagy valami rég esett sztorit mesél. Nem érzem magam résznek, sem egészen egésznek, csak felerészben művésznek, a talpam alatt folyik a kiskörút és a kabátom annyira szélálló, hogy majd szétfagynak a karjaim a kormányon.
Menet közben behajlott a kép is és most széttöredezve heverek a saját testembe feledkezve, kívülről hangokat kapok a leírt szavakért cserébe.
Képzavar. Szippantás képsíkon hulló csillagok lobbannak.
